A mítoszoknak, a népmeséknek, sőt egyes vallásoknak is a jó és a rossz küzdelme az egyik központi témája. Úgy tűnik, a polaritások harca minden korban élénken foglalkoztatta az embert, és mindig szerettük önmagunkon kívül tudni ezeket a csatákat, kivetítve a jót és a rosszat istenekre és ördögökre, angyalokra és démonokra. Ha azonban tudunk a sorok között olvasni, felismerhetjük, hogy a keresztény vallás Isten fiának sorsán keresztül a mindenkori ember történetét mondja el. Amikor Krisztus ellenáll a kísértésnek, akkor voltaképpen a benne lévő kisördögnek mond nemet, és amikor vállalja a kereszthalált, akkor az egóján lép túl. Jézus, a földi halandóvá lett Isten, a tökéletes ember jelképe, egy olyan ideál megtestesítője, ami felé tudatosan vagy tudattalanul, de valamennyien törekszünk. Ő az önmagát felszabadított ember archetípusa, aki isteni eredetének tudatában képes volt meghaladni egóját, ezáltal legyőzve félelmeit és a halált. A tudatosodás útján (1., 2.) című kétrészes cikkemben részletesebben írok a lélektan és a spiritualitás kapcsolatáról.
A bevezetőben két fontos dologra szerettem volna rámutatni: 1. mind a „jó”, mind a „rossz” bennünk van, a mi részünk, így jellemzően lelkünkben zajlanak az ütközetek, 2. a kisördögöt nem elpusztítani kell, sokkal inkább a bensőnkben élő jobbik énünket szükséges megtapasztalnunk, vele kell azonosulnunk, hogy ezáltal átvehesse az irányítást. Jézus nem harcolt a kisördögével, hanem isteni énjének erejével megregulázta, rendreutasította azt. Nagy tanítás rejlik ebben: az ember nem úgy találja meg a lelki egyensúlyát, hogy küzd a rossznak vélt énjével, hanem azáltal, hogy felismeri és erősíti magában a halhatatlan isteni szikrát, az Önvalót, amely képes megzabolázni a kisördögöt.
Tudom, hogy mindez nagyon elvontan és misztikusan hangzik, ezért nézzünk egy könnyebben befogadható analógiát! Fogjuk fel úgy, hogy mindannyiunkban él egy vásott kölyök és egy öreg bölcs. A gyermek a kisördög, a felnőtt az Önvaló. Vegyük észre, hogy nem jó és rossz minőségekről beszélünk, sokkal inkább éretlenről és tudatosról – ezért is használtam fent idézőjeleket. A gyermek-én feszegeti a határait, próbálkozik, hogy meddig mehet el, folyton borsot tör a felnőtt-én orra alá, aki viszont tudja, hogy mindezt csak addig teheti meg, amíg szelíden elnézi neki, ha viszont már túl messzire megy, akkor szeretettel, de szigorúan megfegyelmezi. Igen, a felnőtt-én alapvetően elfogadással viszonyul a gyermek-énhez, mert tisztában van azzal, hogy a kisördög nem rossz, csak éretlen és rakoncátlan, olyan, mint egy vad kiscsikó, amit meg kell szelídíteni. Vallásunk szerint Isten végtelen szeretettel és megbocsátással közeledik az emberhez, hiszen tudja, hogy minden bűnünk és baklövésünk csupán ostobaságunknak és éretlenségünknek a következménye. Nos, hasonló módon viszonyul a felnőtt-én a gyermek-énhez.
Mindez persze csak akkor ilyen harmonikus és zökkenőmentes, ha a felnőtt-én stabil bennünk, ha tudatosak vagyunk erre a bölcsebb énünkre, és önmegélésünk súlypontját belé helyezzük. Ellenkező esetben a gyermek-én, azaz a kisördög kontrollálatlanul tombolhat, aminek katasztrofális következményei lehetnek. Ilyenkor valóban ördögi természetűnek mutatkozhat, és elszabadulhat a pokol, hiányzik ugyanis a felnőtt, aki rendet teremthetne. Sajnos az a tapasztalat, hogy nagyon sok ember küzd ezzel a problémával – életkortól függetlenül. Valódi, tudatosságot feltételező felnőtté válás és felelősségvállalás hiányában nem kezelhetőek sikeresen a kisördög által generált problémák, marad az önmagunkkal vívott hiábavaló küzdelem, ami az eredményhez szükséges stabilitást, bölcsességet és önszeretetet egyaránt nélkülözi.
Hogy a kisördög okozta kényszereink mennyire gyermekded jellegűek, könnyű belátni, ha a felnőtt-én perspektívájából nézzük a dolgokat. Gondoljunk csak bele: okos, értelmes emberek idejük nagy részét azzal töltik, hogy olyan gondolatokkal hadakoznak, amelyekről a józan eszükkel pontosan tudják, hogy irreálisak, mások mártírszerepbe bújnak, hogy eljátsszák a tehetetlen, ám makrancos gyermeket, és akadnak olyanok is, akik alkoholszenvedélyüknek hódolnak, majd szégyenükben lapítanak, mint a kiskamasz, akit rajtakaptak az első cigarettán… Hát valóban ennyi lenne az ember??? Tényleg arra volna hivatott, hogy ilyen szánalmas küszködésekkel és infantilis játszmákkal töltse ki értékes életét? Ha ennek abszurditását felismerve most a lelked mélyén felkiált a hang, hogy nem, ha érzed, hogy sokkal több és bölcsebb vagy ennél, hogy nemesebb küldetéssel érkeztél, akkor jól figyelj oda, mert a felnőtt-én szólalt meg benned!
Bizony, a kisördögünkkel szemben úgy léphetünk fel a leghatékonyabban, hogy felneveljük magunkat. A jó pedagógus tudja, hogy egy nehezen kezelhető gyermekre akkor tud pozitívan hatni, ha előbb felnőttként elnyeri a bizalmát. Ehhez két dologra van szükség: elfogadó attitűdre és világos szabályokra. Hasonlóan működik ez az emberi lélekben is: a benső egyensúly megteremtéséhez össze kell békítenünk különböző énrészeinket, megőrizve azonban az eredeti hierarchiát, miszerint „a vadász viszi a puskát, nem a nyúl”. A kisördöggel szemben a szelíd, de határozott hozzáállás, a szeretetteli, ám következetes ellenállás a leghatékonyabb viselkedésmód. Ha így közelítünk hozzá, egy ideig tiltakozni fog, minden erejét és taktikáját beveti majd, hogy uralkodását fenntarthassa, ám végül alázattal megadja magát. Megérzi, hogy egy nálánál nagyobb hatalommal került szembe, az Önvalóval, aminek tulajdonképpen önnön létezését is köszönheti. Lelkületünkben tehát annak a viszonynak az ősmintázata elevenedik meg, amely a vallások szerint az Isten és az ember kapcsolatának a lényegét is képezi.