A cikk első részében igyekeztem meghatározni a tudatosodás fogalmát, a folytatásban pedig megkísérlem felvázolni annak folyamatát. Nem kis vállalás, hiszen a szerző is csak olyan mélységekig képes átlátni a jelenséget, amennyire azt saját aktuális tudatossági szintje lehetővé teszi. A megértésben segítségünkre van, hogy ideális esetben az ember hasonló mintázatú fejlődési utat jár be egyetlen földi élet során, mint amit a lélek inkarnációk hosszú láncolatán keresztül.
Amikor a gyermek megszületik, még nincs elkülönült éntudata, szimbiotikus egységben él az anyával, és tulajdonképpen az egész világgal. Ahhoz hasonló létélmény ez, amely a lélek sajátja, mielőtt különálló cseppként kiválna az isteni egység „ősóceánjából”, hogy megélje és megvalósítsa önmaga egyediségét. Az újszülött egységélménye tehát eleve adott, nem tudatos választás eredménye, nem érés következménye, hanem a benne élő isteni szikra spontán és naiv megnyilvánulása. Tiszta, ám a tudatosságot és a bölcsességet nélkülöző létállapot ez, amiben nem sokáig maradhat a gyermek. Hamarosan ki kell válnia a szimbiotikus egységből, bele kell azonosulnia földi jelmezébe, el kell indulnia az individuummá válás útján, hogy majd be tudja teljesíteni egyéni küldetését. A fejlődés első fázisában tehát a személyiség előtti (preperszonális) létállapotból a személyes (perszonális) fokozatra való átlépés történik meg, az egónak ki kell alakulnia és meg kell szilárdulnia. A pszichésen egészséges felnőtt embernek kiforrott identitása van, az önazonosság-tudat értelmében vett egója erős és biztos lábakon áll. A tudatosodás első szakaszában tehát el kell hagynunk az egység állapotát, és önmagunkat mint különálló entitást kell megélnünk. Ha ez nem sikerül, az fejlődési zavarokra utal és identitás-problémákat jelez. Ráadásul, aki itt megreked, az nem is léphet tovább, hiszen a különböző szintek nem átugorhatóak. Ezért félrevezetőek, sőt veszélyesek azok az önmagukat spirituális közösségeknek valló szekták, melyek az ego megszüntetésének fontosságát hirdetik. Az egót nem megszüntetni kell, hanem meghaladni, ám túllépni csak azon lehet, ami már kialakult. A stabil identitástudatot nélkülöző „szellemi felemelkedés” nem fejlettségre, hanem éppen ellenkezőleg, súlyos elakadásra utal.
A tudatosodás második szakaszának célja a perszonális fokozatról a transzperszonális szintekre történő továbblépés. A kialakult és megerősödött egónak lassan fel kell ismernie önmaga kicsinységét és elhatároltságából fakadó sérülékenységét, és fokozatosan bele kell tágulnia valami nálánál nagyobb és átfogóbb valóságba. Ez egy hosszadalmas és sokszor szenvedésekkel járó folyamat, amelyben az „én így akarom” helyett a „legyen meg a Te akaratod” válik vezérelvvé. Ideális esetben ez az átalakulás jellemzi az ember életének második felét, különösen az időskort, aminek a végén ott várakozik az elmúlás elkerülhetetlensége, a teljes önátadás szükségessége. Az a tény, hogy viszonylag kevés idős ember tudja ezt az életszakaszt harmonikusan megélni, arra mutat rá, hogy túlnyomó többségünk még nem áll a tudatosságnak ezen a magas fokán. Az emberek jellemzően megrekednek a perszonális fejlődési fokozaton, és csak egészen kevesen tudnak átlépni a transzperszonális szintek valamelyikére. Akinek azonban ez sikerül, az visszatalál a korábban elhagyott isteni egység állapotába – de immár teljesen más minőségben! Bejárt ugyanis közben egy hosszú utat, melynek során tanult, ért, tapasztalt. Egy fiatal, tudatlan, naiv lélek indult el a fejlődés útján egykor, és egy öreg, bölcs lélek érkezik most meg ugyanoda. A fiatalnak eleve adott volt az egység paradicsomi állapota, ezért talán nem is értékelte eléggé, feszítette az önmegvalósítás vágya, a bölccsé érett lélek viszont már maga dönt úgy, hogy az önátadás által visszatér az egységbe, mert megtapasztalta, hogy azon túl nem létezik tartós boldogságot és harmóniát biztosító élettér számára. A lélek bejárta a tudatosodás hosszú, megpróbáltatásokkal teli, mégis gyönyörűséges útját. A tékozló fiú esete ez, aki a bibliai példázat szerint „meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott”, a fiúé, aki üdvös helyzetét annak megtagadása, feladása árán ismeri fel, és aki ezzel a tapasztalattal a tarsolyában végül visszatér a szülői házba, ahol Atyja szeretettel újra a keblére öleli.
Az életeken átívelő tudatosodási folyamat végső célja az isteni egységbe való visszatérés, amihez azonban a léleknek érlelődnie kell. Meg kell alkotnia és tapasztalnia az ego beszűkült, elhatárolt valóságát, hogy majd szabad akaratából meg tudja haladni azt, és az önátadás által bele tudjon tágulni az egységbe. Ugyanakkor nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy az ego meghaladása nem annak megszűnését jelenti, a földi létsíkon ez nem is lenne lehetséges. A magasabb fejlettségi szintek magukban foglalják az alacsonyabbakat is, tehát a meghaladott fokozatok eredménye, tudása megmarad, nem vész el. Az igazán tudatos ember arról ismerhető fel, hogy bölcsességéhez és az élettel szemben tanúsított elfogadó hozzáállásához stabil identitástudat és realitásérzék társul, nemcsak filozofikusan vizsgálja a világot, de ügyesen tájékozódik is benne. Gondoljunk csak bele: a nyolcadikos diák számára nem lesz idegen az első osztályos tananyag csak mert meghaladta, továbbra is tökéletesen meg tudja oldani az elsős feladatokat is. A magas tudatosságú ember tehát nem távolodik el a perszonális szintektől és az anyagi létsíktól, sőt, boldogan alá tudja vetni magát földi küldetésének, ügyesen vezeti az életét – csak nem azonosul bele annyira, hogy a rabjává váljon! Harmóniában van az alacsonyabb tudatossági szintekkel, de otthonosan mozog a magasabbakon is. Mivel tisztában van azzal, hogy minden ugyanannak az egységnek a részét képezi, a hiányosságok és tökéletlenségek ellenére tiszteletben tartja a perszonális tartományt is: ápolja testét, fejleszti személyiségét, örül a mindennapi élet szépségeinek.
Tekintve, hogy az összes fejlődési fokozat egyformán értékes (sem a tanuló személye, sem az elsajátítandó tananyag nem alacsonyabb rendű első osztályban, mint nyolcadikban!), azon a szinten kell megtalálnunk a harmóniát, ahol éppen tartunk. A boldogság eléréséhez nem szükséges megvilágosodott szentekké válnunk, sokkal inkább emberi minőségünkben érdemes nemesednünk, tökéletesednünk. Don Richard Riso és Russ Hudson, a Személyiségtípusok című könyv szerzői ezt a következőképpen fejezik ki: “A teljes, boldog, élményekben gazdag és jól kihasznált élet céljának elérése egyben azt jelenti, hogy valamennyien paradoxonná válunk – szabadok, de a szükség miatt mégis kényszerpályán mozgók; eszesek, de ártatlanok; másokkal nyíltak, ugyanakkor magabiztosak; erősek, de engedni képesek; a legmagasabb értékekre törekvők, de a tökéletlenséget is elfogadók; a létezés által reánk rótt szenvedéssel tisztában levők, mégis hálásak az életért úgy, ahogy az van.”