„A félelem legyőzéséhez öleld magadhoz a félelmet!” (Chuck c. film)
Ha figyelemmel követed a munkásságomat, tapasztalhattad már, hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonítok a tudatosságnak. Azért tartom olyan lényegesnek, mert ezen keresztül válhat az ember önmagának és sorsának urává. A tudatosság talán legfontosabb összetevője az önismeret. Látni kell azonban, hogy mindez túllép az elemző elme hatáskörén, a heuréka-szerű felismerésnek, a ráérzésnek és a megélésnek legalább akkora szerepe van benne, mint a racionális megértésnek. A tudatosodás egész lényünk, a test-lélek-szellem egységének felemelkedését kívánja meg és teszi lehetővé, ezért aki pusztán az elméjével közelít a fejlődéshez, az legfeljebb okosodni fog, de nem tudatosodni. Hogy az okosság önmagában mennyire gyenge hatásfokkal bír a boldogság szempontjából, azt jól mutatja, hogy milyen sok intelligens ember akad el az életében. Az elme roppant kiművelt, a gondolkodás gyors, a logikai összefüggések felismerésének képessége kiváló – mégis megoldhatatlannak tűnő problémák merülnek fel az életvezetésben. Fejletlen ugyanis az egységlátáshoz szükséges másik oldal, a megélés és önátadás képessége, aminek következtében az ember – a szó mindkét értelmében – fél.
A testi-lelki egészséghez fel kell ismernünk és integrálnunk kell személyiségünk elnyomott részeit is. A pszichológiában árnyéknak nevezzük énünk tudattalan, elfojtott oldalát, önmagunk sötét részét, amelyet valamilyen okból nem ismerünk, így nem is azonosulunk vele. Az is mi vagyunk, de nem tudunk róla. Ez a személyiség „süllyesztője”, ahova azok a vonásaink, hajlamaink, motivációink kerülnek, amelyekkel valamiért nem tudunk vagy nem akarunk szembenézni. Lehasítjuk hát tudatos énünkről, és tudattalanunk sötét birodalmába száműzzük őket. Lényegében az árnyék-én sem rosszabb a tudatos részünknél, inkább primitívnek, megdolgozatlannak tekinthetjük, amely átnemesítésre vár. Itt rejlik a mesék csiszolatlan gyémántja, a nehezen megszerezhető kincs, amelyet a főhősnek fel kell hoznia a mélyből.
Erre az alászállásra rendszerint az kényszerít rá bennünket, hogy elfojtott tartalmaink forrongani kezdenek a mélyben, meg akarnak nyilvánulni. Az életvezetés akadozik, a dolgok nem haladnak jól, szorongani kezdünk, tünetek alakulnak ki. „Valaminek a tudásától meg tudjuk kímélni magunkat, de a feszültségétől nem” – mondja Bagdy Emőke. A megtagadott énrészek követelik maguknak az őket megillető helyet a tudatos személyiségstruktúrában. Ennek következtében valamilyen módon mindenképpen kapcsolatba kerülünk velük; nem hagynak nekünk békét, visszajárnak és kísértenek, akár a palackból kiszabadult szellemek. Mivel nem vagyunk rájuk tudatosak, sokáig nem ismerjük fel őket magunkénak, inkább azt tapasztaljuk, hogy bizonyos típusú emberektől vagy élethelyzetektől egyszerűen nem tudunk szabadulni. Bármit is teszünk, mindig hasonló szituációba kerülünk, folyton ugyanolyan személyeket sodor utunkba az élet.
Egyik legáltalánosabb pszichés védekezési módunk a projekció, amelynek során saját rejtett tudattartalmainkat kivetítjük egy külső helyzetre vagy egy másik személyre, és azokat neki tulajdonítjuk. Az illető szituáció vagy célszemély így könnyen legyőzendő ellenséggé válhat, amivel/akivel hadakozhatunk. Erre a szerepre mindig kéznél vannak közeli hozzátartozóink és ismerőseink. De bizonyos esetekben ennél is továbbmegyünk, hangzatos ideológiákkal is megtámogatjuk projekcióinkat, és egyes társadalmi csoportokra, politikai pártokra vagy vallási közösségekre vetítjük ki elfojtott tudattartalmainkat. Mindaddig kívül fogjuk megjeleníteni a sötét oldalt, amíg azt magunkban nem integráljuk. A régebbi korokban többek között a boszorkánynak kikiáltott és nyilvánosan kivégzett szerencsétlenek voltak az ember sötét projekcióinak céltáblái, akikre a süllyesztőbe szánt lelki tartalmakat ki lehetett vetíteni, mai civilizáltabb világunkban ez a szerep már az utálatos anyósokra, az önző feleségekre, az agresszív férjekre, az elviselhetetlen főnökökre és munkatársakra, a melegekre, a cigányokra vagy éppen a migránsokra vár.
Gyakran előfordul olyan eset is, amikor nem másik személy vagy külső helyzet, hanem valamilyen belső tényező válik projekciós felületté. Ilyenkor saját démonjaival küzd az ember: félelmeivel, szorongásaival, függőségeivel, tüneteivel, rossz gondolataival és érzelmeivel. A személy belső mumust teremt magának, melyet legyőzendő ellenségnek tekint. Most is harcol, de ebben az esetben önmagával.
Akár külső, akár belső projekciós felületről van szó, maga a ki-, illetve rávetítés mindenképpen hárítás. A tudatosodás egyik lényegi mozzanata annak belátása, hogy minden problémánk (jelenjen meg az egy másik ember vagy valamilyen tünet képében) ránk utal, rólunk szól, nekünk üzen. A megoldás éppen ezért nem a harc, hanem önmagunk alaposabb megismerése. Fel kell tárnunk személyiségünk megtagadott részét is, és integrálnunk kell magunkban ahhoz, hogy egész(séges)ek lehessünk. Az integrációhoz az önismeret és a valódi önszeretet segít hozzá bennünket. Ne feledjük: a sötétség önmagában nem létező, csupán a fény hiánya! Amit rossznak élünk meg, azt egyszerűen csak nem ismerjük és nem szeretjük még eléggé. Ne harcoljunk a lehasított énrészeinkkel, hanem emeljük fel és fényesítsük át őket!